Az a retorika, amely Oroszországban az orosz-török kapcsolatok gyors helyreállítását övezi, gyakorta önmaga paródiájának hangzik. Egy év sem telt el azóta, hogy Ankara "hátba szúrta Oroszországot" a repülőgép lelövésével, hogy az orosz állami sajtó arról számolt be, hogy Erdoğan családja "olajjal kereskedett az Iszlám Állammal", hogy az igazi patrióták azzal fenyegetőztek, hogy "nem felejtünk és nem bocsátunk meg" - és lám, mostanra egészen más szelek fújnak. Közös geopolitikai érdekek, nagy gazdasági tervek, a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése - mintha csak egy olajfestményt látnánk arról, ahogyan a viharos vitát követően a meghatódott házastársak arról ábrándoznak, hogyan fognak új életet kezdeni.

A török konfliktus története és annak szerencsés megoldódása csodálatosan megmutatja az oroszországi diplomácia ideológiai gyakorlatának valódi árát. Múlt ősszel Putyin még azt ígérte, hogy az elkövetett "aljas háborús bűntényt, embereink meggyilkolását" nem fogják "paradicsomokkal, vagy az építő- és más iparágakban bevezetett valamiféle korlátozásokkal megúszni". Ma már azonban azt állítja, hogy "sosem fogjuk átpolitizálni a gazdasági együttműködés kérdéseit".

A nemzeti érdekek és az igazságos büntetés addig működnek, amíg a másik fél elő nem lép konkrét javaslatokkal a kompenzációt illetően. A paradicsom valóban nem megfelelő. Viszont például a "Török Áramlat" gázvezeték projektjének felmelegítése, amelynek az árában az őszi események előtt nem sikerült pontosan megegyezni már más tészta.

Az oroszországi külpolitika sokkal pragmatikusabb, mint amennyire első pillantásra tűnik. Lehetséges, hogy ez jól is van így, de legalábbis természetes. Mindenesetre a félhivatalos propagandistáknak, akik manapság Moszkva következetlensége kapcsán ironizálva hívják fel a figyelmet arra a tényre, hogy a katonai puccs után eltelt néhány hét alatt  az az Erdoğan, akivel most állítólag Oroszország barátságot köt, harmincezer embert tartóztatott le, már nincs különösebb esélyük a győzelemre. Múlt ősszel a külpolitikai kurzus kritikusai közül kevesen kerestek kevésbé nyilvánvaló érveket annál, minthogy szükséges-e egyetlen lelőtt repülőgép miatt a két országot a háború szélére sodorni. És tessék, meggondolták magukat, nem fogják oda sodorni őket - mintha lenne ok az örömre.

Azonban különösebb öröm nem lesz, mivel a külpolitika kritikája mindössze a belpolitikai egyet nem értés folytatása, ott azonban régóta minden Brodszkij mondatának szellemében történik: "Ha Jevtusenko ellenzi a kolhozokat, én támogatom őket."

A külpolitikai kurzus lényegi pragmatizmusát, amely minduntalan az opportunizmussal való keskeny határmezsgyén egyensúlyozik, nyomon követhetjük még az oroszországi államférfiak közvetlen megnyilatkozásaiban is. Állandóan meghökkentik az embereket az Oroszország sok évszázados nyugati visszaszorításáról, az összekötő kapcsokról és a külön útról szóló kijelentéseikkel. Nem felejtik el tudatni, hogy az orosz ambíciók szerényebbek annál, mint amilyennek hihetnénk az alapján, ha csak az oroszországi tévécsatornák hurrápatrióta történeteit nézzük.

Ebből indul ki Amerika is, amelyről maga Putyin is azt mondja, hogy az "egyetlen szuperhatalom". És ha az ténylegesen saját vezető szerepének a válságát éli át, akkor az a vonal, amelyet Moszkva elfoglal, megfelel az idők szelének. Amikor a kialakult rendszer többé nem képes megbirkózni a nemzetközi kapcsolatok szabályozásával, mindig elérkezik a konkrét okokból létrejött, rövid életű szövetségek ideje. Ezt az általános történelmi szabályt úgy tűnik, hogy a civilizáció technikai fejlődése csak még inkább megerősíti, mivel megköveteli, hogy egyre dinamikusabban reagáljanak adott szituációkra. Lehetséges, hogy a stratégiai siker olyannyira függ a taktikai győzelmektől, mint korábban soha. Időnként azonban túlságosan nehéz megkülönböztetni a hadműveleti reagálást a banális vergődésektől.

A Krím csatlakozását követően Oroszország hangosan meghirdette a keleti nyitást, amelyet nyilvánvalóan Kína személyesített meg. Természetesen arrafelé nem szeretnek sietni, ám a közbülső eredmények sem adnak okot vigaszra. A múlt év folyamán a két ország közötti kereskedelmi forgalom csaknem 30%-ot esett.

Most úgy tűnik, hogy Törökországgal fognak az oroszok barátkozni. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a közelmúlt puccskísérlete csak kedvezett ennek. Egy, feltehetően az elit nyugatbarát része által kezdeményezett puccs az oroszországi vezetés valódi rémálma. Hogy is ne zárnának össze, amikor ez szó szerint a közös gondjuk.

A probléma csupán az, hogy a világgazdaság nézőpontjából ez nemhogy nem hasonlít egy orosz-kínai szövetségre, hanem csupán két kicsi hatalom társulása, amely nem haladja meg a világ GDP-jének 5%-át. Egy dolog kellemesen tudatni a választóimmal, hogy bocsánatot kértek tőlünk, mi pedig nagylelkűen elfogadtuk a bocsánatkérést. Másik dolog azonban felmutatni a nyugati világnak egy újonnan létrejött szövetséget.

És ha már sok évszázados dolgokról beszélünk, akkor érdemes megemlíteni, hogy Törökország és Oroszország a nyugati világ szemében már úgy másfél évszázada versengenek az "agyaglábú óriás" vagy pedig az "Európa beteg embere" megnevezésekért. És amikor ez a két ország szövetséget köt egyértelműen nyugatellenes éllel, akkor az a legkülönbözőbb reakciókat válthatja ki azokból, akik számára ezt a rejtett üzenetet címezték. Ez a reakció aligha lesz azonnali - a helyzet nem annyira kiélezett -, ám az év vége felé közeledve, amikor az Egyesült Államokban választásokat fognak tartani, alighanem megfogalmazódik majd.

Ebben a nagy (vagy nem is annyira nagy) geopolitikai játékban az átlagemberek lesznek a váltópénz. Azok a törökök, akik Moszkvában dolgoztak, ám a Szu-24-es katasztrófáját követően kénytelenek voltak hazatérni. Orosz feleségeik, akik elhagyták szülőföldjüket, vagy pedig otthon várják férjeiket. Az üzletemberek, akik pillanatokon belül elvesztették bevételüket. A turisták, akik kénytelenek voltak megszokott és olcsó pihenőhelyeiket sokkal drágábbra és gyakorta kevésbé jóra, de legalább hazaira lecserélni. A vásárlók, akik passzívan figyelik a zöldségek és gyümölcsök bolti árainak emelkedését.

Sokan megkárosodtak, és ez szinte mindig így is van, amikor az állam saját geopolitikai igényeivel megjelenik a gazdasági életben - a német üzleti élet is joggal ellenzi az Oroszország elleni szankciókat. Oroszországban azonban még komplikáltabbá teszi a helyzetet, hogy a legfontosabb döntéseket egy nagyon kis csoport hozza meg. És éppen a külpolitikai átgondolatlanság és a belpolitikai átláthatatlanság eme összekapcsolódásából következik maga a konfliktus és annak megoldása is, amely sokak számára csupán a valódi politika paródiájának tűnik.

Eredeti cikk: https://www.gazeta.ru/comments/2016/08/09_e_10112663.shtml