Az utóbbi napokban Petro Porosenkónak rögtön két magas rangú vendéget is fogadnia kellett Kijevben – az „orosz városok anyját” egymás után látogatta meg a kazah és a belorusz államfő – Oroszország szövetségesei. Ráadásul Alekszandr Lukasenko látogatása az ukrán fővárosba éppen a Moszkva és Minszk közötti kapcsolatok kiéleződésével egy időben történt. Mindez az Ukrajna irányában megfigyelhető jóindulatú retorikával együtt okot ad arra, hogy kételkedjünk Oroszország, Kazahsztán és Belorusszia egyetlen, integrált tervezetben való békés egymás mellett élésében. Főleg, ha ez az elképzelés pontos gazdasági feladatokat is tartalmaz.

Lukasenko azt követően indult Kijevbe, hogy utasítást adott, álljanak át keményvalutára az Oroszországgal való elszámolásokban, ily módon visszakozva a szebb napokat is megélt orosz rubel használatától. Ezt a lépést sokan úgy értékelték, mint a Vámszövetség eljövendő szétesésének a jelét, annál is inkább, hogy korábban az orosz szankciók alá eső, Belorusszián átmenő árucikkek reexportjának gyanúja miatt az orosz-belorusz határon ismét dolgozni kezdett a vámhivatal. A Kremllel való konfliktust kommentálva Lukasenko nem fukarkodott a kritikákkal és a „nagy testvérnek” címzett figyelmeztetésekkel. „Senkinek sem fogjuk megengedni, hogy az erő pozíciójából beszéljen országunkkal” - biztosított a belorusz elnök. „Nem vagyunk egy gigantikus állam, nem rendelkezünk nukleáris fegyverekkel, ám hadseregünk elég harcképes ahhoz, hogy bármely fenyegetésre válaszoljon. És nem csak hadseregünk, hanem egész népünk.”

A Moszkva és Minszk között felmerült feszültséget nem hagyták figyelmen kívül a nyugati politikusok sem, az amerikai külügyminiszter helyettese, Victoria Nuland nyilatkozatot is tett az amerikai-belorusz kapcsolatok javulásáról, valamint emlékeztette Lukasenkót, hogy Washington nyitott a párbeszédre. Erre valamiért nem Minszkben, hanem Moszkvában válaszoltak – az Állami Duma képviselője, Alekszej Puskov óva intette Lukasenkót az amerikai barátságtól, emlékeztetve őt Slobodan Milošević és Moammer Kadhafi sorsára.

De térjünk vissza Kijevhez. Lukasenko és ukrán kollégájának találkozójára december 21-én került sor zárt ajtók mögött, de mindabból, amit a két elnök nyilvánosságra hozott világos, hogy a megbeszélés több mint barátságos légkörben zajlott. Mindezt többek között azzal lehet magyarázni, hogy Minszk és Kijev kölcsönösen érdekelt a két ország közötti gazdasági kapcsolatok megerősítésében, mivel ezen a téren mindketten továbbra is nagymértékben függnek a globális válságba süllyedő Oroszországtól.

Végül semmiféle dokumentumot nem írtak alá, ugyanakkor az elnöki közleményekből világosan látszik, hogy a megbeszélésen érintették a gazdasági együttműködés és a kelet-ukrajnai helyzet rendezésének kérdéseit. Lukasenko pedig külön ígéretet tett, hogy segíteni fog a legközelebbi, Donbasszal kapcsolatos minszki tárgyalások levezetésében. „Már akkor megmondtam önnek: Petro Alekszejevics, ha szüksége van valamire Belorussziától – mondja meg. Mi mindent megteszünk neked egy napon belül, amit csak kérsz. Bármit is kért Ukrajna elnöke, nyíltan kimondom, mindig mindent megtettünk, és ez így lesz ezentúl is” – halmozta el kollégáját ígéretekkel a belorusz elnök, elismerve, hogy jelenleg „fáj a szíve Ukrajnáért”. Porosenko a maga részéről hangsúlyozta, hogy a Donbasszal kapcsolatos „minszki megállapodások” a jelen helyzetben „alternatíva nélküli modell a donyecki és luganszki területek egy részére kiterjedő helyzet eszkalálódásának megakadályozására”.

Összességében az ukrán elnök nem bánt annyira bőkezűen az ígéretekkel, mint Lukasenko, de felajánlotta a segítségét Belorussziának az Európai Unióval való kapcsolatok fejlesztésében. A tárgyalófelek továbbá megegyeztek abban, hogy megszervezik az egyik ukrán tévécsatorna belorussziai sugárzását, valamint növelni fogják a két ország közötti áruforgalmat, amelyet Lukasenko 7 milliárd dollárra taksált. Nem kizárt, hogy Lukasenko az ukrán piacon próbálja meg minimalizálni a belorusz árucikkekre kivetett orosz korlátozások okozta károkat – november végén ugyanis hét húskombinát számára megtiltották az Oroszországba való exportot.

Nazarbajev december 22-én érkezett Kijevbe, találkozott Porosenkóval és gratulált is neki elnöki minőségében elért „első nagy győzelméhez”. Az Ukrajna területi egysége mellett kiálló kazah vezető a nemrég megtartott ukrán parlamenti választásokra célzott, amelyek eredményeként az elnök hívei valamint szövetségesei többséget szereztek a Legfelsőbb Radában és kormányt alakítottak. A hagyományos udvariaskodás mellett Nazarbajev felajánlotta segítségét a donbasszi konfliktus rendezésében, a megbeszéléseken pedig a felek gyakorlati eredményeket is elértek.

Porosenko közleménye szerint, Ukrajna és Kazahsztán megállapodtak a katonai, légiforgalmi és az űrkutatási szférákban való együttműködésről, különösen ukrán vállalatok bevonásáról a bajkonuri űrrepülőtér működtetésébe. Az áruforgalom két ország közötti növelése érdekében – amely az utóbbi két évben 30%-ot esett – a két államfő megállapodott, hogy megújítják a gazdasági együttműködésért felelős kormányközi bizottság munkáját. Ezen kívül Porosenkónak sikerült megegyeznie az ekibasztuzi lelőhelyről való szénszállítmányok ügyében, amely életbevágóan fontos Ukrajna számára.

Nazarbajev és Lukasenko gyakorlatilag közös kijevi látogatását értékelve kétféle magyarázatot adhatunk ennek a diplomáciai manővernek. Először is, jogosan feltételezhetjük, hogy mindkét elnök a maga nemében a Kreml titkos követe, akiknek az a feladatuk, hogy kipuhatolózzák, milyen a talaj Kijev és Moszkva fokozatos közeledéséhez. Világos, hogy az orosz elnök nem fog elutazni Kijevbe, hiszen ezt nem teszi lehetővé saját hiúsága, és egyébként is igen valószínűtlennek tűnik egy ilyen elképzelés. Lukasenko és Nazarbajev viszont segítséget nyújthatnak abban, hogy Porosenkóval megállapodnak egy találkozóban bármely semleges területen, kifejezve Oroszország azon szándékát, hogy kész Ukrajna segítségére lenni a donbasszi helyzet rendezésében. Képzeljük el azt a variációt, hogy Moszkvában ténylegesen meghátráltak és szeretnék meglágyítani a nyugati országok álláspontját. Ezek az országok kénytelenek lesznek reagálni az orosz-ukrán kapcsolatok javulására, például a szankciók egy részének visszavonásával.

Ha viszont feltételezzük, hogy a kijevi látogatásokat a két elnök „önkényesen” tette meg, amelyeket az orosz rubel csődje váltott ki, ami Oroszországot 1998 óta nem látott súlyos gazdasági krízisbe sodorta bele, a Vámszövetség létezése pedig kérdésessé vált, akkor Oroszország számára körvonalazódik a veszély, hogy kitaszított országgá válik. Ennek az esélyét természetesen nem kell eltúlozni – maga Belorusszia olyannyira függ az orosz hitelektől és az energiahordozókra kapott orosz árengedményektől, hogy Moszkvában elég lenne Minszket minden kiváltságától megfosztani, és a belorusz gazdaság úgy omlana össze akár a kártyavár. Kazahsztán felett a Kremlnek nincs ekkora befolyása, de ha megvan a szándék, akkor az ottani helyzetet is meg lehetne bolygatni.

És mégiscsak inkább az első variációban szeretnénk hinni. Kétségtelen, hogy meg kell egyezni, és lehetséges, hogy a hétfő estére az orosz, ukrán, német és francia vezetők részvételével kitűzött telefonkonferencia lesz az első lépés a párbeszéd megkezdéséhez (a beszélgetés alatt az államfők megegyeztek a minszki tárgyalások következő fordulójának feltételeiről). És ez a párbeszéd éppen Oroszország számára elkerülhetetlen.

Alekszandr Mednyikov

Eredeti cikk: http://lenta.ru/articles/2014/12/23/kiev/?f