Így néz ki manapság Ingusföldön a vérbosszúban érintett személyek megbékítése. A tradíciónak megfelelően a gyilkos bekötött szemmel jelenik meg áldozata nemzetségének képviselői előtt. © / Zalina Dzaurova / AiF
Vérbosszú – az egyik legismertebb kaukázusi szokás, amely évszázadokon át a társadalom egyik fő visszatartó ereje volt és a mai napig nem sikerült véglegesen megszabadulni tőle.
Meglátod a lányodat és meghalsz
Fatima kilencévesen veszítette el édesapját. Vele együtt az egész falu tudja, hogy ki apjának gyilkosa, ám a tettest nem képesek felelősségre vonni. Ez a szokás.
„Nagyapám agyonlőtt egy falubélit, mire az áldozat családja vérbosszút kiáltott ellenünk. Azonban nem nagyapámmal akartak végezni, hanem úgy döntöttek, hogy a legjobban tisztelt, legsikeresebb közeli hozzátartozóját kell megölni. Így esett apámra a választás. Noha semmi köze sem volt a gyilkossághoz, mégis sok éven át kellett bujkálnia. A lányát csak egyszer láthatta, aznap, amikor megölték. Kilesték hol van és agyonlőtték. Ezt követően véget ért a gyűlölködés a családjaink között” – mesélte Fatima.
A Csah Ahrijev Humán Tudományok Ingus Tudományos Kutatóintézetének ingus történeti részlegét vezető ismert történész, Nurdin Kodzojev azt állítja, hogy az ehhez hasonló esetek valójában megsértik az ősi szokásjogot, ám ennek ellenére éppen Ingusföldön mindennél jobban elterjedtek – legalábbis a Kaukázus más köztársaságaival összehasonlítva. Elmondása szerint a vérbosszú ősi szokása csak a szemet szemért elvet veszi figyelembe.
„A szokásjognak megvoltak a maga feltételei” – mondja. „A vérbosszút csak közvetlenül a gyilkos ellen kiálthatták ki, ám gyakran előfordultak szabályszegések, amikor a halott rokonai bosszúból igyekeztek az ellenséges család legkiválóbb tagját meggyilkolni.”
Kodzojev szerint a vérbosszú intézménye ugyanolyan ősi, mint maga az ingus nép, és bármily furcsán hangozzék is, éppen azért vezették be, hogy elejét vegyék az erőszaknak.
„Ez a szokás arra késztette az embereket, hogy komolyan viszonyuljanak mások életéhez, mivel a büntetés elkerülhetetlen. Ez egy nagyon hatásos visszatartó erő volt, és a gyakorlat azt mutatja, hogy az emberek jobban félnek ettől, mint a Büntető Törvénykönyvtől” – mondja a történész.
Az ősi szokás befolyása manapság gyengül a társadalomban, az utóbbi időben az emberek sokkal gyakrabban bocsátanak meg a vétkeseknek. Mindezt vallási megfontolásból teszik – az iszlámban a megbocsátás képessége az egyik legnagyobb erény. A múlt maradványaival aktívan harcolnak a békítő bizottságok, ám egyelőre nem sikerül azt végérvényesen kiirtani.
Hetvenkét évnyi gyűlölködés
Ingusföldön a vérbosszúba keveredett emberek megbékítésével egy vallásos társadalmi egyesület valamint tekintélyes nemzetségfők foglalkoznak. A legnagyobb ilyen szervezet Ingusföld vezetője mellett tevékenykedik, és még a köztársaság első elnöke, Ruszlan Ausev hozta létre 1995-ben. A Szejt-Huszen Akilov által vezetett bizottság tagjai jelenleg minden járásban jelen vannak.
A bizottság titkára, Mikail Ausev jelenleg 91 megoldatlan vérbosszús esetről tud a köztársaságban, ezek gyilkosság nyomán keletkeztek. Nem sokkal korábban a bizottság tagjainak részvételével békélt meg két nagy ingus család, amelyek 72 éven át viszálykodtak egymással. Az év eleje óta hét vérbosszús esetet sikerült rendezniük, az utóbbi öt évben azonban több mint százat.
Másik gyakori eset, amikor autóbalesetből következően hirdetnek vérbosszút. Ha valaki a másik vezető hibájából közúti balesetben hal meg, akkor az utóbbinak szembe kell néznie a bosszúval. A békéltető bizottság az ilyen esetekkel is foglalkozik, eddig több mint 40 hasonló esetben sikerült megállítaniuk a vérontást.
Megbocsátani és elfelejteni
A bizottság malgobeki és az ottani járási elnöke, Alihan Mucolgov több mint húsz éve foglalkozik ezzel. Nem tagadja, hogy ez egy nehéz munka.
„Nagyon sokszor meglátogatjuk a vérbosszú által érintett személyeket. Megmagyarázzuk, hogy ez a fajta ellenségeskedés miért visszás az iszlám nézőpontjából, felszólítjuk, sőt, könyörgünk nekik, hogy bocsássanak meg és felejtsenek. Ám az emberek nem mindig hajlandóak erre. Általában a család csak 10-15 év elteltével bocsát meg a másik félnek. Természetesen előfordul, hogy ez korábban megtörténik, ám megesik, hogy évtizedek telnek el az ellenségeskedés jegyében. Könnyebben bocsátanak meg azoknak, akik halálos kimenetelű autóbalesetet okoznak, ám sokkal nehezebb felejteni akkor, ha valaki lelövi vagy megkéseli a másik embert. Ez több időt igényel” – mondja Mucolgov.
A békítők sikeres munkája ellenére Ingusföld néhány szülötte évek óta nem tud visszatérni a köztársaságba, mert a vérbosszú elől kénytelen bujkálni.
Abdul-Hamid Doszkijev egy másik békéltető bizottságot vezet, amely a köztársaság muftijai mellett dolgozik. Mindössze négy hónappal ezelőtt kezdett el a problémával foglalkozni, és ezalatt az idő alatt sikerült részt vennie három vérbosszús eset kivizsgálásában. Ezek mindegyike gyilkosságokkal álltak kapcsolatban. Ezideáig egyik család sem mutatkozott hajlandónak arra, hogy megbocsásson családtagjaik gyilkosainak.
Hizir Colojev egyike a köztársaság legismertebb imámjainak. Ő vezeti Nazrany Központi Mecsetét, ahol szintén dolgozik egy békéltető bizottság. Saját prédikációiban gyakran szólítja fel az embereket, hogy legyenek türelmesek és tanusítsanak irgalmat, arra törekedve, hogy elejét vegye a vérbosszúnak. Biztos benne, hogy az emberek többsége képes meghallani az észérveket.
„Manapság a vérbosszúk alapvetően a közúti balesetek következményei. Nálunk gyakorlatilag háború dúl az utakon, az emberek gyakran halnak meg balesetben. Leggyakrabban az ilyen esetekben sikerül elérni a megbocsátást és elejét venni a vérbosszúnak. Hacsak a vezető nem volt részeg vagy nem viselkedett gorombán. Ezek a körülmények képesek elhúzni a megbékélést” – magyarázza az imám. „A vallási öntudat növekedésével az emberek inkább hajlandóak megbocsátani.”
Alina Hadikova néprajztudós, a Koszta Levanovics Hetagurov Észak-Oszét Állami Egyetem docense, a Vaszilij Ivanovics Abajev Észak-Oszét Humán és Társadalmi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, a történettudományok kandidátusa beszélt arról, hogy mi a helyzet a Kaukázus egy másik köztársaságában, Oszétiában.
„Például az oszéteknél egészen a 19. század végéig jelen volt a vérbosszú, mint olyan szokás, amely megköveteli az elmaradhatatlan büntetést egy ember megöléséért vagy megcsonkításáért. És ez nem romantikus egzotikum. Ezek a szokásjog évszázadok alatt kidolgozott, önszabályozó normái, amelyek a népi bölcsességen alapultak, és lehetőséget adtak még a halálos ellenségeknek is a méltó megbékélésre. A szokásjog szerint (amelyet az Észak-Kaukázusban „adat”-nak hívnak) a gyilkosságért magán a gyilkoson álltak bosszút, esetleg egyik közeli rokonán. Máskor a vérbosszú kiterjedt a rokonok széles körére – a rokonsági viszonyok harmadik fokáig, évekig folytatódott és nemritkán egész családok kiirtásáig vezetett. Ezért gyakran alkalmazták a vérbosszúba keveredett személyek megbékítését. Ez a legtekintélyesebb aggastyánok közül kikerült közvetítők segítségével történt. Létezett egy szigorúan meghatározott bonyolult rituálé. Abban az esetben, ha az áldozat családja beleegyezett, a gyilkos rokonai (a férfiak fejfedő nélkül) térden állva odakúsztak a meggyilkolt személy rokonaihoz, ezt követően pedig az áldozat sírján lefolytatták a „faldiszt” nevű rituálét (kb. „felajánlkozás”). A térdepelő gyilkos a halott sírján „felajánlkozott” az elhunytnak, vagyis „beleegyezett”, hogy a szolgálója lesz a túlvilágon. Ezt az elhunyt női rokonaitól való bocsánatkérés követte. A megbékéléshez hozzá tartozott továbbá pénzbírság megfizetése és egy közös asztal felállítása a ellenségeskedők végső megbékítésére.
Egész sor tiltott cselekedetért járt a vérbosszú – a nők elrablásáért, nemi erőszakért (ezért gyakorlatilag minden népnél), a tradicionális társadalom által bűnösnek vélt viselkedésért. Ide tartozott a föld elvétele, a vendég, a becsület, az otthon megsértése. A nőket nem vonták be a vérbosszúba.
Az oszétok körében a vérbosszút már a szovjethatalom első évtizedében teljesen kiirtották, manapság nem történik vérbosszúból eredő gyilkosság.”
Eközben
Gyakorlatilag a Kaukázus összes népe követte a vérbosszú intézményét. Szintén előfordul a Közel-Kelet országaiban, Albániában és Olaszország egyes régióiban. Ismert volt a Kijevi Ruszban és a középkori Európában is. Az utóbbi idők legnagyobb port kavart eseménye, amelyet a vérbosszú számlájára írhatunk egy 2004-es gyilkosság volt. Az Észak-Oszétiából származó Vitalij Kalojev meggyilkolta Peter Nielsen svájci légiforgalmi irányítót. Egyes elképzelések szerint a Boden-tó feletti légiszerencsétlenség – amelyben Kalojev egész családja, felesége, fia és lánya is meghalt – Nielsen hibájából történt.
