Szolovej

Belorusszia ellenségévé válhat-e Oroszország?

2017. január 31. - Gorek

Belorusszia nem fizeti az orosz gáz ellenében felhalmozódott tartozását, Moszkva csökkentette az olajszállítmányokat és azzal sincsen éppenséggel megelégedve, hogy a Minszk és Brüsszel közötti kapcsolatok aktivizálódtak. Meddig lehet hajlandó elmenni a Kreml annak érdekében, hogy jobb belátásra bírja szövetségesét?

A minszki Stratégiai és Külpolitikai Kutatóközpont (CSFPS) nemrég publikálta jelentését, amely azt állítja, hogy Moszkva készen áll arra, hogy elősegítsen egy minszki hatalomváltást. Arszen Szivickij és Jurij Carik egy egész sor okot soroltak fel, amelyek nézőpontjuk szerint a Kreml Belorussziára kifejtett „egyoldalú nyomásgyakorlásáról” tanúskodnak.

Többek között kiemelték Oroszország azon céljait, hogy „az orosz csapatokat állandó jelleggel szállásolják el, az orosz fegyveres erők stratégiai felfejlesztésének rendszabályaira tett előkészületek belorusz területeken a „Nyugat-2017” gyakorlatok ideje alatt, azon utasok mozgásának tiltása, akik Belorusszián keresztül egy harmadik országból mentek volna Oroszországba” és egyebeket. Ezzel kapcsolatban nevezte a jelentés „aktuális fenyegetésnek az Oroszországi Föderáció lehetséges tevékenységét egy belső konfliktus kiprovokálására és/vagy a Belorusz Köztársaság alkotmányos rendjének erőszakos leváltására.”

Más szakértők azonban úgy vélik, hogy a Kremlnek nincs oka megdönteni Lukasenkót, minthogy Oroszországnak elegendő eszköze ivan arra, hogy keresztül vigye a „partnerségre való kényszerítés” politikáját a hivatalos Minszkben.

 

A vörös vonal Lukasenko számára

„A Minszk és Moszkva közötti konfliktus valóban a legkomolyabb az utóbbi öt évben” – állítja a „Stratégia” nevű elemző központ politológusa, Valerij Karbalevics. „Oroszország még a múlt év harmadik negyedében csökkentette az olajszállítmányokat és 2017 első negyedében is korlátozza, mivel Belorusszia nem fizette ki a múlt évben kapott gáz árából fennmaradt hátralékát.

A belorusz vezetés a mai napig nem kapta meg az Eurázsiai Stabilizációs és Fejlesztési Alap hitelének harmadik részletét, amelynek múlt szeptemberben kellett volna beérkeznie. A szakértő emlékeztetett, hogy a Kreml elégedetlenségét az is okozza, hogy a Minszk és Brüsszel közötti kapcsolatok aktivizálódtak. A maga részéről Alekszandr Lukasenko magyarázat nélkül hiányzott december 26-án Szentpétervárott az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kollektív Biztonsági Szervezet üléseiről.

„A soron következő konfrontáció okai nem újak – mindkét oldal elégedetlen” – kommentálja a kialakult helyzetet Karbalevics. Moszkvának nem tetszik, hogy Belorusszia sok ígéretét nem teljesíti. Minszknek nincsen kedvére, hogy Oroszország csökkentette azokat a kedvezményeket, amelyekkel korábban a belorusz vezetés rendelkezett, és amelyekkel támogatni tudta nem éppen hatékony gazdaságát.

A szakértő azonban úgy véli, hogy „a konfliktus jelenleg a csúcspontján van, azonban később, ahogyan a korábbiak is, semmivé foszlanak, a következő botrányig.” „Moszkva kijelölte Lukasenko számára a vörös vonalat, amelynek az átlépésére a belorusz vezető sosem fogja elszánni magát – ez pedig nem más, mint az Oroszországgal való integrációtól való visszalépés Ukrajna példáját követve és kilépés az integrációs társulásokból – a Szövetségi Államból, az Eurázsiai Gazdasági Unióból, a Kollektív Biztonsági Szervezetből és a Független Államok Közösségéből” – jegyezte meg a politológus.

Ezért szkeptikusan értékelte a CSFPS prognózisát Moszkva állítólagos előkészületéről a belorussziai erőszakos hatalomváltásra. „A jelentés készítői abszolút lojálisak a rendszerhez, fejtegetéseik logikája pedig csupán odáig megy el, hogy minden belorusz hazafinak a regnáló államfő körül kell konszolidálódnia, amennyiben Oroszország feladatául tűzi ki a belorussziai körülmények destabilizálását és Lukasenko leváltását egy marionettbábura.”

 

A fuldokló és a szalmaszál

Arkagyij Mosesz, a Nemzetközi Kapcsolatok Finn Intézete oroszországi programjainak vezetője is egyetért azzal, hogy a Kremlnek nem előnyös túlságosan destabilizálni a belorussziai állapotokat, hiszen „nem világosak a következmények, ahogyan nem világos a nemzetközi közösség reakciója sem”.

„Oroszország aligha fogja elszánni magát arra, hogy brutális intézkedésekkel ellenséggé tegye Belorussziát” – mondta. Úgy véli, hogy a CSFPS jelentése egy jel a Nyugat számára: „Mentsétek meg Lukasenkót, a belorusz szuverenitás garanciáját. Ha a nyugati politikusok nem mentik meg, akkor kénytelenek lesznek egy Moszkvához sokkal szorosabban fűződő politikai rezsimmel számolni.”

Az elemző elmondása szerint ugyanakkor az látható, hogy Moszkvának egyáltalán nincsne ínyére, hogy az utóbbi három évben a szövetséges Minszk politikája arra korlátozódik, hogy „minden irányból gazdasági előnyökhöz jusson, legyen az a Nyugat, az Ukrajnával való együttműködés, hogy nem csatlakoznak Oroszország ellenszankcióihoz, vagy a belorusz folyosó kiépítése abból a célból, hogy a nyugati szankciós termékeket eljuttassák Oroszországba.” Mosesz biztos abban, hogy a Kreml megpróbálja a belorusz vezetést olyan feltételek közé szorítani, hogy az egyszerűen kénytelen legyen lojálisan viselkedni.  „Az orosz légi támaszpont lehet a hab a tortán, amelyhez Moszkva ragaszkodott, ám Minszk visszautasította azt” – mondja a szakértő. Felsorolta azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével Oroszország magához láncolhatja Belorussziát.

Először is ott van a segélyek minimalizálása – a hitelek és az energiahordozók kedvezményes szállítása, amelyek nélkül a belorusz politikai rendszer nem létezhet. Másodszor, követelhetik a privatizálását a „családi ezüstnek, amelyhez Oroszországnak még érdeke fűződik.” Harmadszor, saját katonai erőforrások létrehozása, ezáltal Belorusszia megfosztása attól a lehetőségtől, hogy az Oroszországgal való katonai-politikai együttműködésre hivatkozzon. Negyedszer, megteremteni azt az imidzset, hogy Belorusszia egy megbízhatatlan szövetséges, amely arra készül, hogy frontot váltson – ezt az oroszországi propaganda segítségével meg lehetne tenni, amely Belorusszia helyzetét szerfelett megnehezítené.

„Lukasenko úr elvesztegette azt a puha befolyását a Kremlben, amellyel korábban rendelkezett, mivel a belpolitikai elképzelések körüli konfliktus Belorussziával fájdalmas volt Moszkva számára, a Nyugat viszont aligha fog majd keményen konfrontálódni Oroszországgal Belorusszia miatt a jelenlegi gazdasági állapotában és a mostani politikai rendszerével” – mondja Arkagyij Mosesz. Ezért úgy véli, hogy „Lukasenko megdöntése és a terület elfoglalása nem szükséges, minthogy Moszkvának elegendő más erőforrása van arra, hogy Minszket rábírja a partnerségre”.

dw.com